Bekövetkezett az, amire kevés autórajongó számított: a Mercedes most először eladósorba bocsát egy C 111-es szupersportkocsit. De mit is kell tudni erről a közel 6 évtizedes múltra visszatekintő különleges modellről? Amikor a Mercedes az 1969-es IAA-n közszemlére bocsátotta a C 111-et, a kiállítás látogatói elkerekedett szemekkel bambulták a futurisztikus sportkocsit, aztán pedig a tehetősebbek az ár ismeretének hiányában is azonnal leadták rá a rendeléseiket. A világ első teljes egészében számítógéppel tervezett autójaként jegyzett prototípus nemcsak alacsony építési módjával és egyedi ajtajaival, hanem többek közt Weissherbst fantázianevű fényezésével is azonnal örökre bevéste magát a legendás autók történelemkönyvébe. A C 111 abból a megfontolásból született meg, hogy a Mercedes a segítségével tesztelje a legújabb könnyűépítésű karosszériaelemeket, a vadonatúj hajtásláncokat és szupermodern felfüggesztéseket, mindeközben az utastere nem egy fapadosan puritán sportkocsi, hanem egy kényelmes luxusautó enteriőrjére hasonlít. Első körben 280 lóerős, közvetlen befecskendezéses, háromrotoros Wankel motort szereltek a 0,325 légellenállási együtthatójú, négykerekű UFO-ba, az 1970-ben megnyitott második fejezetben pedig már 350 lóerős, négytárcsás, hasonló erőforrás gyorsította a gépet egészen 300 km/h-ig. Utóbbi, optimalizált szériába 200 lóerős, 3,5 literes V8-as normál benzinmotor is került, csupán amiatt, hogy legyen viszonyítási alapjuk a wankeles példányoknak. Aztán elővették a szívó formában 80 lóerős, turbóval megfújva pedig 110-120 lóerős produkcióra képes, 5 hengeres, 3 literes dízelmotort, amely intercoolerrel és egyéb turpisságokkal megbolondítva már 190 lóerőt adott le a C 111-ben. 1976-ban egy ilyen dízelpéldánnyal 16 ezer kilométert tettek meg 64 óra alatt, és a 252 km/h-s átlagsebesség ellenére egészen kiváló, 16 literes átlagfogyasztást értek el vele. Két évvel később elkészült a már ezüstszürke fényezésű és 0,157-re javított légellenállási együtthatójú harmadik nekifutás, amelynek 3 literes turbódízel motorja már 231 lóerőt tudott, és 340 km/h közelébe gyorsította a prototípust. 1979-ben aztán a 4,5 literes, biturbó V8-as negyedik verzió tette fel a pontot az i-re: 500 lóerős teljesítménye 403,78 km/h rekordvégsebességet tett lehetővé. Összesen 17 példány készült a C 111-ből. A Bruno Sacco nevével fémjelzett Mercedes végül sosem került sorozatgyártásba, és hasonló sorsra jutott az 1991-ben debütált utódja, a 408 lovas, 6 literes, V12-es szívű C 112 is. A 17 autóból 13 maradt fenn napjainkig, ezek közül most a mellékelt fotókon látható, 350 lóerős, Wankel motoros C 111-II kerül kalapács alá. A februárban Párizsban árverésre kerülő különlegesség 1970-ben látta meg a napvilágot, azóta 24 766 kilométert hagyott maga mögött. A 9 ezres maximális fordulatszámú, 2,4 literes motor 4,8 másodperces 0–100-as gyorsulást és 300 km/h végsebességet biztosít az alig 1240 kilogrammos kupé számára. A Mercedes C 111-II értékét 25 millió euróra, vagyis több mint 9 milliárd forintra becslik.